Az egri származású futballista a cikk első mondatával szembesülve sem adta fel, s az ősszel is próbált edzeni, segíteni a csapatát. A decemberi pihenő után azonban csak rosszabbodott a helyzet, s Hegedűs Dávid is belátta, hogy a térde nem bírja az élvonalbeli terhelést. A játékos és a Rákóczi a közelmúltban szerződést bontott egymással.

– Miként viseli a történteket?
– Azzal együtt, hogy nyár óta volt időm felkészülni arra, hogy gyakorlatilag vége a pályafutásomnak nagyon nehéz napokat éltem, élek át – fogalmazott Hegedűs Dávid. – Nehéz kényszerűségből abbahagyni azt, amit szeret az ember, már pedig nekem a foci a mindenem. A kedvezőtlen hírek után a Rákóczinál is mindenki biztatott, a játékostársak, az edzők, a vezetők és persze a szurkolók is tartották bennem a hitet. Nem tagadom, megkönnyeztem, amikor elbúcsúztam a csapattól.

– Már a nyáron tudatták Önnel, hogy a térde nem alkalmas az élsportra, mégsem adta fel.
– Amikor Néber doktor elém állt, és megmondta, hogy mi a helyzet egyszerűen nem hittem el. Valóban, fél évet még küzdöttem, ám éreztem, hogy nem javul a lábam. Az ősszel már nem is tudtam rendesen edzeni, hiszen sok tréninget ki kellett hagynom. Azt pedig önkritikusan bevallom, hogy amikor pályára kerültem, nem úgy teljesítettem, ahogy magamtól is elvártam volna. Az előbb említett edzéskihagyások mellett ebben az is közrejátszott, hogy lelkileg nagyon megfogott a dolog. Azt gondoltam, hogy a decemberi pihenő jót tesz a térdemnek, ám a januári felkészülés kezdetén be kellett látnom, hogy nem bírom tovább.

– Hosszú utat járt be, amíg eljutott az NB I-ig, miként emlékszik vissza a Kaposváron töltött időszakra?
– Viszonylag későn, tizenegy évesen kezdtem el focizni és a megyei bajnokságból fokozatosan lépkedtem előre, egészen az élvonalig. Természetesen az volt a nagy álmom, hogy az NB I-ben is játszhassak, ami nagy örömömre a Rákóczinál adatott meg. Tényleg nem udvariasságból mondom, de egyik csapatnál sem éreztem olyan jól magam, mint Kaposváron. A vezetőktől a pályagondnokokig mindenki kedves volt hozzám, amit ezúton is köszönök. A tetoválásaim ellenére csendes srác vagyok, s talán velem sem volt különösebb probléma az elmúlt egy esztendőben. A szívembe zártam a csapatot és a várost is.

– Mire jutott, hogyan tovább?
– A labdarúgástól nem szeretnék elszakadni, s heti egy-két edzést bír a térdem, ami azt jelenti, hogy megye I-ben, esetleg NB III-ban tudnék játszani. Emellett szeretnék edzősködni is, azaz elkezdem képezni magam. Nyilván munka után is néznem kell, ami nem okoz majd gondot abból a szempontból, hogy akkor is dolgoztam a foci mellett, amikor alacsonyabb osztályban játszottam. A barátnőm és a családom is mellettem van, s nagy szükségem is van a támogatásukra.

– Nem akarom még jobban fájdítani a szívét, de eljár majd Rákóczi-meccsekre, vagy inkább távol tartja magát az NB I-es stadionoktól?
– Az fel sem merült bennem, hogy ne járnék el a meccsekre. A Rákóczi nyíregyházi, diósgyőri, debreceni és fővárosi találkozóin szeretnék ott lenni, remélem ezt majd a leendő munkám is megengedi. A csapattársakkal is tartom a kapcsolatot, hiszen barátságokat is kötöttem az elmúlt egy évben. Szerettem volna bizonyítani, többet mutatni Kaposváron, sajnos másként alakultak a dolgok. Mindig kis célokat tűztem magam elé, mint például bekerülni a csapatba, aztán stabil kezdőnek lenni. Most is így teszek, csak az élet más területén kell a céljaimat meghatározni, illetve elérni.

Temesvári Iván